Schäffer Erzsébet: Álmok völgye
Akivel én kéz a kézben vándorolni tudnék, a patakot követve, az erdőkön át, nyári lángolásban, az ősz aranyszínű fényében és messze néző fehér hómezőkön át.....
keveset szólna, és azt is egész halkan....
Azt a szót, amire mindig vártam.
A hallgatása többet mondana, mint mások beszéde....
Megértene, jobban, mint bárki előtte, jobban, mint ahogy én magamat megértem.
Nála otthon lennék, magánál tartana.
Azt tenném, amit szeretne, és amit szeretne, az lenne, amit mindig is szerettem volna.
A nevetéséről felismerném.
Mert csak ő tud, úgy nevetni, hogy nekem is mindjárt nevetnem kell, könnyel a szememben és boldogsággal a szívemben.
Mindig, amikor nyári reggeleken köd ül a tájon, tudom, hogy meg kell találnom, mert még mindig rám vár.
Keresem és félek.
Mert, mi lesz, ha megtalálom?
Akkor nincs tovább, és nincs többé keresés.
Minden értelmet kap, végső megoldást, nem lesz többé én, nem lesz távolság, és nem lesz holnap.
Csak mi, csak együtt és ma -
örökre....
"(...) Megtanulod, hogy semmi sem ismételhető…
Megtanulod, hogy ha megalázol és lenézel egy teremtményt, előbb-utóbb sokszorosan visszakapod…
megtanulod, hogy ha sietteted, kikényszeríted a dolgokat, nem válnak a reméltté…
és megtanulod, hogy a ma a jó, pont ez a perc, nem a holnap…
és megtanulod, hogy ha jól is érzed magad azokkal, akik körülvesznek, mindig hiányozni fognak azok, akik már nincsenek…
Idővel megtanulod, hogy ha megbocsájtással próbálkozol, vagy bocsánatkéréssel, vagy kimondani, hogy szeretsz és vágyódsz, ha szükséged van, hogy barát szeretnél lenni… egy sír fölött haszontalan…
Megtanulod ezt mind, de csak idővel…"
(Jorge Luis Borges)
- Szóval - mondta a nő -, eljössz?...
A férfi hallgatott. Kesztyűjét húzogatta, s ezt mondta lesütött szemekkel:
- Hallottam egyszer egy mesét. Természetesen kínai mese volt.
Így szólt: egy távoli tartományban élt egy férfi és egy asszony. Nem ismerték egymást. Egy reggel úgy érezték, hangot, üzenetet hallottak, parancsot kaptak: ezért felkeltek nyughelyükről, mint az alvajárók, elindultak egymás felé, elhagyták otthonukat férjüket és feleségüket, elhagytak mindent és mindenkit, hogy találkozzanak végre az élet sötét erdejében, s boldogak és egyek lehessenek. Így vándoroltak, igézetben egymás felé. Pusztaságokon haladtak át, s egy sötét erdőbe értek. Az erdőt patak választotta ketté, s ők a patak két partján közeledtek egymás felé, a parancs értelmében, csukott szemekkel, boldog és néma mosollyal. De a patakon keskeny palló vezetett át, oly keskeny, hogy egyszerre csak egy ember lépdelhetett végig a törékeny deszkán. Ezért megálltak, a patak két partján, szemközt egymással, vágyódva és mosolyogva, s tétováztak, melyik induljon el a másik felé először?... Akkor a nő ezt mondotta, halkan és bensőségesen: "No, jere már!" A férfi felnézett e hangra, szemét dörzsölte, a nőt nézte, az égre nézett, aztán csendesen megfordult, s visszament életébe, családjához, és ott élt tovább, némán és csodálkozással a szívében.
Tudniillik a nő idő előtt szólt. És egyáltalán nem szabad szólni. Meg kell várni, amíg a férfi, kérés és felszólítás nélkül, végigmegy a pallón. Ez a kínai mese.
- Igen - mondta a nő, és szeme megtelt könnyekkel. - Szóval, eljössz?...
- Jó lenne - mondta udvariasan a férfi, begombolta kabátját , s kalapját kereste. - Sajnos, délután tárgyalásaim vannak. Ezen a héten kissé sok a dolgom.
(Márai Sándor: A kínai mese)
"Idővel rájössz, hogy két lelkiismereted van. Az egyik, amit beléd nevelt a világ: ez a másoknak való megfelelés érzése. És a másik: a saját lelkiismereted, amely sohasem bán meg olyan dolgokat, amiket nem kell megbánnod. Még ha mindenki elítél érte, akkor se. "
Aki a sorsa útján jár, gyakran törvényszegő. Olyasmit tesz, amit sem apja, sem anyja, sem a társadalom nem helyesel. Ami miatt „nem nézi jó szemmel” a világ. Mégis megteszi, mert arra vezet az útja. Ilyenkor minden nevelésünktől kapott morális szabály érvénytelenné válik. A „bűnös” Dávid király elszerette a szomszédjában élő hadvezére feleségét, Bethsabét. Ebből a csúnya házasságtörésből, s egyúttal a Biblia legnagyobb szerelméből született Salamon király, és családi ágon maga Jézus Krisztus is. Úgy is hívta a nép: Dávid fia.
Képzeld, ha a király a társadalmi és vallásos lelkiismeretére hallgat, és nem csábítja el a szomszéd nejét!
Más lenne az egész történelem, még a Messiás származása is. A hívő Dávid bocsánatot kért Istentől a bűnéért, az igazi Dávid azonban nem tett mást, csak szeretett. És ez mindent felülírt benne.
Figyeld a lelkedet: melyik hangod üzen neked, hogy amit teszel, az helyes-e, vagy helytelen? Csak az igazi hangodra hallgass! A másikat csak bánd meg – de az elsőt azt kövesd.
Müller Péter